Egykor sok ezer ember élt ezen a településen.

J.Fouquet 15. századi festő elképzelése a legendás eseményről, saját korára jellemző stílusú házakkal, leomlóban levő védőfalakkal. (Prise de Jéricho, Paris BnF. dép. des Manuscripts, Fr. 247, fol89 (Livre V.)

Jerikó az egyik legrégebbi ismert neolitikus kultúra színhelye. Az úgynevezett termékeny félhold délnyugati csücskében, a Jordán folyó mellett található. Talán a legkorábban itt társította a modern ember az ehető magvak gyüjtögetését azok termesztésével, a vadon élő állatok vadászatát azok tenyésztésével.

A kultúra rétegeit a legfrisebb radiokarbon vizsgálatokat felhasználva időben is el lehetett különíteni.

Első telep: A legrégebbi maradványok a környéki Tell es-Sultanból 11 ezer évesek. Ez még az őskőkorszak. Szabad vadászok éltek itt, nem ismerték a mezőgazdaságot, egyiküknek sem volt vagyona és hatalma, a közösség tartotta össze őket,az élelmet maguk szerezték, nem volt úr felettük, akitől gondoskodást vártak, vagy parancsokat kaptak volna. A helyben maradók sokáig csak félig földbe vájt búvóhelyeken húzták meg magukat.Azután vályogból, agyagból, vagy akár állati trágyából készítettek menedékeket. A még később létrejött nagyobb települések már szilárd anyagokból épültek. Kezdetleges kunyhóikat a Levante és Afrika nagy részére jellemző, első lelőhelyéről Natufi-nak elnevezett kőtechnikát használva építették.


Második telep: I.e. 8350-7370. Az agyagból vert kerek házakban 400-2000 ember lakik. Főképpen vadászatból élnek. Szelidítik a kutyát, a vadszamarat. A növényeket háziasítják. Nincs fazekasság. Kezd kialakulni egy gyenge területi szervezet. Az időszak végétől 150 évig szünetel az ittlakás.

Harmadik telep: I.e. 7220-5850. Agyagtéglákból épített négyszögletes házakban laknak. Fazekaság nincs. A kecske és a vadszamár után megkezdődik a birka háziasítása. Az őstisztelet családonként elkülönül, főleg növényeket áldoznak nekik. A csontvázakat a házakban tárolják. Tíz koponya maradt fenn, nagyrészt gipsszel kikészített és kifestett állapotban, úgy, mint Çatal-Höyükben. A szemek helyére kagylókat illesztenek.


Negyedik telep: IV. évezred második fele. A zsákmányoló életmódot mezőgazdasági, termelési típusú létfenntartás váltotta fel. Az állatállomány egyenlőtlenül oszlott meg a gazdák között. Lassacskán elterjedt a neolitikum többi jellemző újdonsága : a fazekasság, fémolvasztás, fonás, szövés. A távolabb található nyersanyagot csere útján szerezték be. Megjelentek a hatalmi törekvések, alárendelődések. A város közös érdekeit képviselő igazgatási funkció egy-egy tehetős gazda kezébe került. Utasításait már felső lényekre hivatkozva adta ki. Főnök lett, helyi király, aki a magasabb hatalmakat szolgáló közös szertartásokat is vezette, mint áldozópap. A kultuszoknak külön helyet alakítottak ki. Az áldozatokhoz mindenki állatokat adott, amelyeket közösen fogyasztottak el, egy részük pedig a papi főnök megélhetését is szolgálta. A külső ellenség elfogott harcosainak egy részét feláldozták, a többiek rabszolgák lettek. A nagyobb háborúk miatt ekkor és még inkább a következő időszakban masszív falak épültek.


Ötödik telep: i.e. 3000- től. Ősrégi támfal:

A műtárgy mellett a fentről lehullott agyagtéglák a támfal tetején magasodó védőfal maradványai voltak. Ez már a korai és középső bronzkor, a máshonnan is ismert technikákkal, eszközökkel, hierarchiákkal és vallási hiedelmekkel. Ezt nevezik a negyedik városnak, mert az első, őskőkori telepet nem számítják a városok közé. Jerikó lakossága időnként sok ezer főt tett ki. A nagyszabású építkezésekhez szükséges rabszolga munkaerő rendelkezésre állott.
Jerikói torony:

A torony átmérője 8 méter, magassága ugyanannyi. Egy négy méter széles védőfal belső oldalán állt. Ekkora műtárgyakat csak kifejlett társadalmi szervezettel és kényszerítő erejű központi hatalommal rendelkező közösségek tudtak létrehozni.

Egy ilyen város lerombolását regélik el az ószövetségi iratok. A korszak egyik legnagyobb kutatója, Kathleen Kenyon az ötvenes években a középső bronzkor végére, 1550-re datálta a pusztulását jelző vastag égett réteget. A teológusok támadták, mert az időpont ellentmondott az ószövetségi írásnak, amely szerint a bibliai nép sokkal később érkezett erre a területre. Erre 1995-ben Bruins és Plicht preciziós radiocarbon elemzést végzett 18 rétegmintán, amiből 6 minta megégett gabonamagvakból állt. Az eredmény: 1562 plusz-minusz 38 év. Akárhogyan is, a negyedik város legalább négyszáz évvel a zsidó honfoglalás előtt már elpusztult.
A zene falromboló hatására hivatkozás egy sokal finomabb görög mítosz reciprok átvétele. Abban Amphion lantjátékára a kövek maguktól rendeződtek össze a hétkapu Théba falaivá. A harsona stimmelhet, legalábbis annyiban, hogy a környéken sokat csatázó egyiptomiak is harsonaszóra kezdtek neki a városok ostromának.

Jerikó pusztulásának bibliai időzítése azonban több évszázados csúsztatás eredménye. Ez nem csökkentette az elbeszélés költői hatását. Az emberek a mese művészi fordulatát, a csodát egyben történeti igazságnak fogták fel és sokáig hittek abban, hogy Jerikó falai a főpap kürtszavára omlottak le. A tárgyi igazságot fürkésző ősrégész viszont ezt állapíthatta meg: Jerikóban valóban történt csoda. Olyan falak omlottak össze, amelyek már évszázadok óta nem léteztek.