Az asszonyok nemcsak saját gyermekeiket hozták világra és nevelték fel, hanem bizonyos értelemben az egész emberi kultúrában anyaszerepet töltöttek be.

*
A 21. sorszámú bejegyzésben és más alkalommal is említettem a nõk nagy hatását az õsi emberiség életére. Az elõzményekhez tartozik, hogy a gondolkodás kifejlõdésével egyre nagyobbá váló  agykoponya miatt a szülés nehezebbé vált. Ráadásul, a két lábon járás következményeként a nõi medencecsont átalakult és nehezebben bocsátotta át a magzatot. Csak olyan embercsoportok maradtak fenn a túlélésért vívott küzdelemben, ahol a nõk normális, de még nem mindenben kifejlett agyú utódokat szültek. Az agy az elsõ néhány életévben éri el a fennmaradáshoz szükséges szintet, jóllehet lassan késõbb is fejlõdik. Ez a vázlatosan említett anatómiai háttér az egyik fõ oka annak, hogy a többi emlõs fajoktól eltérõen az emberanya normális terhesség után is önálló életre sokáig alkalmatlan csecsemõt hoz a világra. A csecsemõnek és a kisgyereknek az õskorban is hosszabb ideig fizikai és érzelmi gondozásra és tanításra volt szüksége. A gyerek utánzás révén tanult.

A tanítást és az utánzandó magatartási minták gyakoroltatását az anya végezte a nyelv, a szavak segítségével. Az emberi beszéd kibontakozása egyebek mellett ennek köszönhetõ. A gyerek betanításához a  korabeli élet teljes spektrumára kiterjedõ szókincset kellett alkalmazni, ugyanazt a mondanivalót többször elismételve. Az asszonyok gyerekgondozó és gyüjtögetõ együttmûködéséhez szintén extenzív beszélgetési gyakorlatra volt szükség. Nem véletlen, hogy az agykérgi beszédcentrumok a nõknél általában ma is erõteljesebben mûködnek, mint a férfiaknál. Utóbbiak az õskorban fõképpen a vadászat és a csoport külsõ környezetével való érintkezés szókincsét fejlesztették és alkalmazták. Az intenzívebb elemzõ gondolkodás is az erõs oldaluk volt, ám az ehhez szükséges nyelvi közeget a beszédérintkezés gyakorisága teremtette meg, ami inkább a nõknek köszönhetõ. A nyelvi kommunikáció nemcsak a gondolkodást ösztönözte, hanem az arckoponya mimikai izmait átalakítva, hozzájárult a mai emberarc létrejöttéhez is.

Talán még az elõbbinél is fontosabb szerepet játszottak a nõk a nemek közötti érintkezés változásaiban. Õk azok, akiknél a kisgyerek gondozásában tartósan mûködik a kétlábon járóknál lehetséges ölelési gesztus. Ilyesmi majomfajtáknál is van, csak például egy gorillagyereknek sokkal rövidebb ideig van rá szüksége. A nõknél a fizikai érintkezés ilyen módjával, és a vele járó simogatással társulnak a gondozás, a gyengédség, a szeretet állandósuló érzései, amelyek a beszédben is kifejezõdnek. A nõk ezért késztetést éreztek arra, hogy kifejlett ölelési és simogatási kultúrájukat  nemi partnereikkel is gyakorolják. Amihez a pároknak, legalább idõnként, szembe kellett kerülniük egymással. A párzásnak ezt a formáját néhány fõemlõs, például a csimpánz is ismeri, de náluk az ilyenfajta együttlét igen rövid ideig tart. Sok embernél történt elterjedése a szexuális érintkezéshez a szeretetteli gyengédség és az altruizmus emócionális állapotát társította.

Most már lényegesebb lett az is, hogy ki hogyan néz ki, mert a biológiai szelekcióban is fontos párválasztásban szerephez jutott a profil, a kifejezõ szem, a homlokzat szépsége. Azok a nõi származási vonalak maradtak fenn, akiknél a szexuális vonzásnak ezek a feltételei erõsebbek voltak. Mindez újabb lépéssel vitte elõre a formák fejlõdését és szintén hozzájárult a mimikai izmok és a mai emberi arc kialakulásához.

A nõk tehát nemcsak saját gyermekeiket hozták világra és nevelték fel, hanem bizonyos értelemben az egész emberi kultúrában anyaszerepet töltöttek be.